Újra itt. Rég nem írtam, ez tény és való. Mára egy fanfiction jut. Ha valaki olvassa a gondolataimat, és fejtörést okozok számára ezzel a szóval, a fanfiction szót arra az írásra használják, amit egy anime (japán animációs film) vagy egy manga (japán képregény) ihletett.Ezt az animéért/mangáért rajongó írja, éppen ezért fan és fiction vagyis fikció, tehát meg nem történt. Egy animéből vettem a szereplőket, de a cselekmény szöges ellentéte a történetnek.A címe: Kaichou wa maid-sama!

( Egy kis magyarázat: csillag közé teszek szavakat, szókapcsolatokat. ezek jelzik a cselekvést.A nevek: Misaki, ejtés szerint Miszaki , ő a lány, valamint Usui,akit uszuinak ejtünk.Gondolom egyértelmű,de ő a fiú. Ez a vezetékneve.A keresztneve Takumi. Itt mindössze az a-t á-nak ejtjük.)

Esik

Esik.*sóhaj* Az ég borús. Ma sem jött iskolába. Vajon mért nem? Egyáltalán mért törődöm ezzel? Hiába bámulok ki az ablakon át, ezek a felhők nem adnak választ. Jobb lenne lehajtanom a fejem és a könyvet bámulni, azt a végeláthatatlan sok írásjelet, minthogy felszólítsanak, s csak némán nézzek azokra a szigorú szemekre. Nem megy. Tekintetem egyre csak oldalra csúszik ki, messze a végeláthatatlan egybefüggő tengerbe amit az a megannyi felhő egymásba kapaszkodva alkot.Szürke. Szomorú, borús szürke. A derűs tejfehér foltok amolyan messzi emlékek. Vajon merre lehet most? Megrázom fejem, s próbálok a tankönyvre figyelni, na meg a tanárra, de a szavak összefolynak. Nem hallom, hogy mit mond. Csak Usui jár a fejemben. Ez az apró, égető érzés odabent. Hiányzik. Egy kicsit. Be kell ismerni, időnként nagyon idegesítő tud lenni, de mindig megment.Akkor is, ha baja esik.

Február 12. Verőfényes napsütés zavarta meg édes álmaimat.Valaki suttog a fülembe.Azt mondja el kell mennie, de nemsoká itt lesz megint. Intek neki, hogy menjen csak, majd megpróbálok visszasétálni oda, arra a mezőre, ahol az előbb voltam. Eltévedek, nem találom a helyet.Valaki megint szólít. Éles hang. Mint az üveg, először kettéreped, majd egy újabb szavával apró szilánkokra törik az én kis képzelt világom.Fel kell ébrednem.A lábam nem mozdul. Én sem akarok megmoccanni, de nincs mit tennem, fel kell kelnem. Felülök.Kissé megszédülök.Korán van még ahhoz, hogy megismerjem a mai nagy és szerencsétlen valóságot. Szemeimet csukva tartom, veszek egy nagy levegőt, és óvatosan felnyitom az ajtót az elém táruló világra.Túl fényes.Megint becsukom a szemem, mintha azt várnám, hogy a Nap még egy kicsit visszabújjon a tejfehér felhők mögé.Nem reménykedhetek ilyenekben.Kinyitom szemeimet, majd lábaimat a szőnyegre teszem.Végre felkelek.Igazi szenvedés volt, legalábbis szerintem.Kisétálok a konyhába.Lábaimat egy édes illat vezérli, ahhoz, ami kibocsátja ezt a bolondító, édes illatot.Barack aroma.Ez csak fánk lehet. Egy fehér zacskóban vár rám a konyhapulton. Bár nem beszélnek, mintha azt akarnák, egyem meg őket.Nem kell kétszer kérni. ujjaimba még nem tért vissza az erő, ezért kisebb fejtörést okoz a zacskó kinyitása.Siker. A virág szirmait bontja, s az édes illat egyre erősebben közeledik felém. Csak kettőt. Ha többet eszem, nem bírom megállni hogy elfogyjon az összes. Nem szeretem a fánkot. A lényeg mindig kifolyik belőle. Az édes íz táncot jár a számban.Erős íze van, a lekvár nem hagyja, hogy a tészta semleges íze elnyelje az övét...  

http://animeszeged.my-goo.net/

Na szóval az úgy volt hogy a nyuszifüles szőke lány nekilátott terveket szőni, és egy klub fénylett az út végén. A neve....Olyan még nincs.Na mindegy.Majd egyszer az is lesz.Jelenleg 11 taggal büszkélkedhet ezen kicsi fórum.Szegedi és környéki anime és manga fanokat gyűjt össze.Még december 31-én láttunk neki egy nagyon kedves lány segítségével a klub szerkesztgetésének. Szépen lassan haladunk azóta előre, egyre több tagunk van és egyre több ember, akikkel nagyon jó volt összebarátkozni.Főként egymással beszélgetünk, de van szerepjáték, ahol szerintem jól el lehet szórakozni. Először féltem, hogy mi lesz, de most már büszkén állok a fórum élén, és mondom azt, hogy igen, én voltam, aki mindezt alkotta. Bár nem egyedül, és a segítséget soha nem lehet elfelejteni(:

Ha valami történik, majd írok(:

 Én úgy gondolok erre a blogra, mint egy könyvre, minek kitéptem lapjait.Annyi mindent írtam már ide, s mindet külön szerettem, de nem tudnám őket visszaidézni.Kicsit sajnálom , hogy hirtelen haragom áldozatává vált, mindaz, mit egy "örökség"-nek tekintettem a jövő számára.Visszahozni viszont már nem tudom.Tekintetünk vessük a jövőre, nézzünk előre, s ne lássuk a mögöttünk tornyosuló gondokat, bánatot.Tudom az élet nem habos torta, de próbáljuk meg nagyobb részben a jobb dolgokat szeretni, mint a rossz dolgokat utálni.(:

Bemutatkoznék.Újra.A nevem Namida. Összezavarodott gondolatok írója.Szabad időmben animéket nézek, és próbálom a  jobb dolgokkal megtölteni lelkem üres zugait.Szeretek emellett grafittal kirajzolni mindent magamból, hogy elmém kiürüljön és élvezzem a kongás olykor fájó de édes érzését.Tehetségnek nem nevezném magam, de próbálkozom megtalálni a csapást, min eljuthatok oda, arra mezőre.Ha nagy leszek nem tudom mi leszek, de addig még van időm és még pár liter könny mit elhullajtok majd út közben, ezért nem aggódom a jövőm felől. Mondjatok, amit akartok, igen, a sírás semmit nem old meg, de kit érdekel, ki mondja meg, hogy tényleg nem old meg semmit? A világ összes hülyéje ezt szajkózza, inkább maradnának csendben, nincs igazuk, én már csak tudom.Ez annyi, mint mikor rajzolok, a grafit fogy, ahogy a gondok is, az elmém kitisztul, akár, kész lennék egy rajzzal, felkelek és tovább megyek. Gyűljön fejem felé bármilyen gond, kisírok magamból mindent, ahelyett, hogy panaszkodnék másnak, és ezzel nem szorulok másra. innen adtam magamnak nevet, Namida, azt jelenti könny. Egyszer majd ezt is abbahagyom. Nem fogok többet sírni.De addig még el fog telni egy kis idő.

(elnézést kérek a késlekedésért, de nem volt időm vagy lehetőségem idáig kitenni taiki bejegyzését.gomen, Namida*)

Nehéz lenne mindig a legjobbnak lenni. Nem lehetetlen, mert olyan nem létezik. Nincs megoldhatatlan feladat, csak gyenge ember... A csoda mindig a legjobbaknak jár. A legjobbnak lenni pedig kemény munka. Kimerítő, de nem lehetetlen. Aki a legjobb, bármilyen nehéz is, de eléri a távoli célt. A célt, ami időtlen idők óta  lebeg a szeme előtt. A célt, amiről már oly sokszor lemondott. ha végül mgkaparintja, úgy érzi nem volt értelmetlen a lét, az élet. De ez csak a legjobbak kiváltsága. és én legjobb akarok lenni. El akarom érni azt, amiért oly keményen dolgozok. Hányszor elképzeltem már, ahogy a színpadon állok, szívem a torkomban dobog, és előttem , bizony ott állnak a mosolygó emberek, akik mindannyian csak azért jöttek, hogy engem lássanak, és ezzel erőt adnak nekem. ilyenkor azonban mindig belém hasít afelismerés: még nem vagyok kész. nem vagyok még elég erős ahhoz, hogy a legjobb lehessek. Csak csalódást okoznék annak asok mosolygó, szeretett embernek. Csalódást, amivel egy egész élet munkáját dönteném romba, amit oly nehezen építettem fel. Az útnak tehát még nincs vége. A cél lebeg a szemem előtt, az a fényesen ragyogó, varázsos. Megrázom magam, és továbbindulok. Lassan, lépésről-lépésre. Néha megállok, mély levegőt veszek és megjelenik előttem a sok mosolygó ember, akik védőangyalként kísérnek utamon, a hőn áhított cél felé...

Jaaj. De rég írtam nektek. Mindig annyira el voltam foglalva, hogy már erre sem volt időm. Szegény Namida meg csak rágta a fülemet, hogy 'Írj már, írj már!'. Én meg mindig mondtam, hogy oké, írok, csak sosem lett belőle semmi. De ma itt vagyok és írok nektek Szóval, képzeletben összeállítottam egy kedvenc tenéimből álló listát, és rájöttem, hogy az első helyen egy olyan banda végzett, akit eddig nem is ismertem még. Az Owl Cityről beszélek. A Fireflies című szám annyira szép, hogy szebb már nem is lehet. Nagyon tetszik. Kíváncsi vagyok a véleményetekre, ha olvassátok akkor írjátok meg. Eddig nagyon kevesen írtatok kommentet (szó szerint csak egy ember) és fontos lenne, hogy ha olvassátok akkor kommenteljetek is. Tudom, hogy ez most tőlem rövid, de majd jövök még holnap is.

 Belegondoltál már, hogy hol lehet az emberi hülyeség határa? Én már igen. És arra jöttem rá, hogy elég magasan. Nem elég, hogy mindenkinek megvan a saját problémája, még azt is hallgatnom kelljen, hogy XY (esetleg Z) milyen idiótaságot művelt már megint. Pff! Hova jutottunk istenem? Hülyeség. Nem igazán értem például azokat az embereket, akik abból csinálnak pénzt, hogy a melleiket mutogatják, valami nagy magazin címlapján. És hogy mi ebben a jó nekik? Istenem, ki tudja? Én csak azt gondolom, hogy ezt egy olyan ember csinálhatja, akinek semmihez semmi tehetsége, és az agya csak nehezéknek van a fejében, hogy el ne szálljon. Na meg a mostani sztárok! Istenem, ki a fene kíváncsi arra, hogy Britney Spears újra levágta-e a haját? Mert engem, személy szerint, nem igazán érdekel. A mostani tinik is lehetetlenek. Mi az már, hogy 11 éves gyerekek kint cigiznek a parkban, másnap pedig boldogan, és nem mellesleg büszkén újságolják a többieknek, hogy képzeld, én már megint kint cigiztem, kógtam a suliból, itt meg itt voltam, és azt hiszem, hogy ettől menő leszek. De jó! Csak tessék! Az ő életük, nem az enyém, de annyit talán megmondhatok, hogy ezzel saját magukat rontják el. Ha már 18 évesen csinálja ezt, akkor nem érdekel. De így, csak egyetlen szó létezik erre a viselkedésre: SZÁNALMAS. Az bizony! Na meg a tipikus bemutatkozó szöveg, hogy No Music No Life. Ez az, ami a tinik 99%-ának megtalálható pédául a HotDogján. Csak nézzétek meg! Nem veszítetek semmit! Én megértem, hogy szereti a zenét, de ez azért még is túlzás. Én se mondom ezt, pedig nekem aztán sokkal több okom lenne rá. Merthogy nekem tényleg az életem része a zene. Már 5. éve játszom hangszeren, és igen, sokat jelent nekem. Mert egyszerűen csodálatos az az érzés, amikor a hangszerből, az én utasításomra, gyönyörű hangok szállnak fel. : )

Valaki azt mondta nekem, hogy neki vannak céljai. Hogy el szeretné őket érni. Ezen én elgondolkodtam. Vajon nekem vannak céljaim? Bizonyára igen. De hogy minden áron el szeretném-e őket érni, nem tudom. Nem lennék képes megtiporni embereket csak azért, hogy nekem jó legyen. Mi lenne akkor? Én, talán boldog lennék, mert elértem, amit akartam, de lenne bennem valami szorító érzés. Ismerem magam, nem bírnám ki, hogy azért ártsak embereknek, hogy nekem jobb legyen. Túl sokaknak lenne rosszabb élete, azért hogy én örüljek. Megérné ez? Egyértelmű a válasz: nem. Persze nagyon fontosak az álmaim számomra, hiszen miattuk élek. Azon dolgozom, azért tanulok, hogy egyszer valóra válhassanak. Fontosak számomra az álmaim, azok közül is a legnagyobb az, amire mindennél jobban vágyok. Színésznő akarok lenni. Nem érdekel, hogy híres leszek-e, vagy nem, csak az akarok lenni. Mindennél jobban vágyom rá. Ezért tanulok nap, mint nap. Ezért élek. Ez a legfontosabb számomra. Már egészen kicsi korom óta, amikor megkérdezték, mi szeretnék lenni, azt válaszoltam, színésznő. A nagyszüleim is mindig azt mondogatták: ebből a kislányból egyszer még nagy, híres színésznő lesz. Én is így gondolom. Persze, nem biztos, hogy híres leszek. De színésznő leszek. Abban egészen biztos vagyok. Ha kijárom a gimnáziumot, ami még elég messze van, hiszen csak 13 éves vagyok, elmegyek Budapestre. Odaköltözök. Felvételizek a Színművészetire. Ha nem vesznek majd fel, újra megpróbálom. Ez az álmom, a legnagyobb, emellől nem tágítok. Gondolom, most azt fogjátok gondolni, hogy mit akarok én itt, azzal a 13 éves fejemmel. Nem vagyok olyan éretlen, mint ahogy az emberek gondolnák. Első ránézésre eléggé bolondnak tűnök, hiszen képes vagyok mindig, mindenből viccet csinálni. Mindig beszélek, be nem áll a szám. Vannak emberek, akiket ez eléggé idegesít, de nem tehetek róla. Én ilyen vagyok. A horoszkópom ráadásul oroszlán, ami miatt sokszor a középpontba akarok kerülni. Irányítom az embereket. Nem tehetek róla, de ez jutott. Mindig vidámnak tettetem magam, még akkor is, ha szomorú vagyok. Sosem veszik észre rajtam, csak bizonyos emberek. Nekik azonban képes vagyok minden bánatomat elsírni. Elég érett vagyok már ahhoz is, hogy megállapítsam, kik az igaz barátaim. A lány, akivel ezt a blogot közösen írom, például az. Sokszor piszkál emiatt a többi barátnőm, mert ő nem olyan közkedvelt, mint én. Ilyenkor mindig mélyen elgondolkozom, hogy mit is akarok én tőlük. Ha azért képesek beszólni nekem, mert azok is a barátaim, akik nekik nem, akkor nem igazán éri meg velük barátkozni. Sokszor hátbatámadtak már az állítólagos barátaim. A blogolós társam azonban még soha. Benne megbízok, nagyon jó barátnőm. Kicsit fura, de én is az vagyok. Én így szeretem.